A hónap műtárgya

2020/március - Hencze Tamás (1938-2018)
Rezonens tér
1979; vászon, akril; 250 x 100 cm

/Fotó: Bakos Ágnes és Tihanyi Bence/

Hencze Tamás a magyar neoavantgárd vezető művésze, az Iparterv-csoport egyik legkorábbi tagja. Két, igen eltérő művészi szemlélet: az ipari dekorativitás és a gesztusfestészet kölcsönhatásában alkotott.  A kirakatrendezői végzettségű, kezdetben dekoratőrként és reklámgrafikusként dolgozó Hencze 1961-es párizsi útján kötelezte el magát a modern nonfiguratív művészet mellett. Hazatérése után kapcsolatba került progresszív pályatársaival, 1965-ben pedig mesterének választotta az egykori Európai Iskola alkotóját, Korniss Dezsőt. Első érett festményei a nyugat-európai tasizmus jegyeit, a kalligráfiát és a monokróm gesztust viselték magukon, de a konceptuális művészet is vonzotta. A hatvanas évek végére találta meg azt az ábrázolásmódot, amely kötött és ösztönös törekvéseinek is megfelelt: a tudomány világából kölcsönzött, diagram-ábrákra és műszerkijelzőkre emlékeztető, monoton ritmusba rendeződő foltrendszert. A három dimenzió illúziójával megjelenített forma és a síkszerű, geometrikus alapú szerkesztés nyújtja a Hencze-kompozíciók különös, jellegzetes feszültségét. Ezt a hatást takarómaszkkal, szórópisztollyal, gumihengerrel éri el a festő. Az ilyen technikai eszközök igénybevétele távolról az op-art módszereire emlékeztet, azonban a Kornisstól örökölt szigorú, következetes komponálás sokkal inkább az objektív, szerkezetelvű, élesen határolt, egyöntetűen felhordott színfelületet előnyben részesítő hard edge irányzat művelőjévé avatja Henczét.

E képi világával lépett a közönség elé 1968-ban és 1969-ben az Ipari Épülettervező Vállalat (Iparterv) Deák Ferenc utcai irodaházának aulájában tartott csoportkiállításokon, amelyeken Bak Imrével és Nádler Istvánnal a geometrikus új absztrakciót képviselte. Az Iparterv-kiállítások jelentették a magyar neoavantgárd bemutatkozását a szélesebb nyilvánosság előtt. Hencze – akárcsak Bak és Nádler – később is a festészet elbeszélő jellegével szembeforduló, önnön felületével és anyagiságával hatást keltő tárgyilagosságot közvetítette munkáiban. Céljait a hatvanas években zömmel papír alapú, grafikusabb jellegű művekkel valósította meg, azonban a következő évtizedre nagyobb méretben, vászonfestmények formájában teljesedett ki munkássága. Motívumai statikus, ismétlődő jellegéből adódik, hogy a kompozíciók sok esetben sorozatot alkotnak.

1978-ban kezdte meg Rezonens tér című, több éven át festett sorozatát, amelynek egyik darabját láthatjuk. Már a címből kiderül, hogy a festőt ekkoriban az elméleti vizuális tér foglalkoztatta. Létrehozásához a legvisszafogottabb látványelemekhez nyúl. A határozott szélű sávok a finom árnyalati átmenetekkel önálló térrészleteket alkotnak, ám párhuzamos együttesük egymás mögötti lapokból álló építészeti tér érzetét keltik. A középpontban húzódó mélyfekete mező a benne megjelenő hangsúlyos, vízszintes világos tónusaival szinte magához vonzza a figyelmet a kétoldalt sorakozó, kapu formájú kvázi-térbeli síkokról, ugyanakkor ellensúlyozza függőleges mivoltukat, új tér nyílik általa közöttük. A különböző szélességben egymás után következő sávhatárok és a hideg, ipari színek ritmikája egyfajta látványi alaprezgést kelt a kompozícióban, áttételesen kapcsolódva a korabeli fizikai kutatások eredményeihez. Mindez jól illeszkedik a hard edge esetlegességet kerülő, tudományos szemléletéhez. A monokrómba hajló színhasználat, a vízszintes-függőleges geometriai ellentétre épülő hatás és a teljesen szimmetrikus komponálás arra utal, hogy a festő összefoglaló, végsőkig letisztult ábrázolásra törekedett: a lehető legtöbbet elmondani a lehető legkevesebb eszközzel, amelyek egyszerűsége immár nem redukálható tovább. A személyiség közvetlen megjelenítését, a véletlent kizáró felületekkel új, önmagát jelentő képi valóságot teremt. Mindez azonban kézzel végzett, folyamatos, koncentrált munkával jött létre; a hetekig-hónapokig festett árnyalati változások, s bennük az apró eltérések alkotójuk szakmai alázatáról árulkodnak. Az egykori gesztusok és akcióképek ereje a megfeszített figyelemben és a kompozíció megvalósítására fordított időben csapódott le.

Az 1980-as évektől Hencze ötvözni kezdte pályája kezdeti, spontán szakaszát későbbi, racionálisabb szerkesztésmódjával. Az egy lendülettel felhordott gesztusformákat, kalligráfiákat sablonként emelte át a vászonra, s a szabálytalan körvonalakon belül a már ismert sávos fényhatások jelennek meg. Az így kimerevített mozdulatok és az egyöntetű felületek egyre dekoratívabb jellegű variációi váltak jellemzővé festészetére. Ezt az utolsó alkotói korszakát reprezentálta a Kiscelli Múzeum Templomterében 2008-ban rendezett nagy sikerű kiállítás is, a festő jelenlétében és aktív részvételével.

Hencze Tamás hosszas betegeskedés után, 2018-ban hunyt el. Március 6-i születésnapjára időzítve emlékezünk meg a magyar nonfiguratív festészet nagy alakjáról egyik főművével.

Tovább az előző hónapokra: http://kiscellimuzeum.hu/a_honap_mutargya