Tárgy7

2014-ben 14 héten át A hét műtárgya című rovatunk rendhagyó kiadással jelentkezett. A honlapon, valamint a múzeum Facebook-oldalán megjelenő műtárgyak egy héttel az online publikálást követően "élőben" is megtekinthetők voltak a múzeum különleges hangulatú szobájában, a Templomtér déli toronyszobájában. Az egy hétig tartó minikiállításokkal raktárainkban őrzött különleges műtárgyainkra akartuk felhívni a figyelmet. Ez volt a Tárgy7.

 

 

2014/46. hét – Oroszlán a múzeumban

Vajon mit keres egy oroszlán a múzeum első emeleti kiállítóterében?

A Fővárosi Állatkert Bátor nevű oroszlánja 1963. szeptember14-én, egy filmforgatás alkalmával járt a Kiscelli Múzeumban. A fénykép történetét lásd a Magyar Fotótörténeti Társaság honlapján Oroszlán a múzeumban címmel.  http://www.mafot.hu/apertura.html

 

2014/44. hét – Közegészségügy és higiénia

A 19. század során tapasztalt rohamos ütemű urbanizáció, a nagyvárosok népességének növekedése nyomán egyre égetőbb kérdés volt egy-egy város számára a modern közműrendszer kialakítása. E heti műtárgyaink ehhez a kérdéskörhöz kapcsolódnak.

A higiéniai viszonyok javításának igénye sokszor egy-egy járványnak köszönhetően jelent meg. Nincs ez másként Pest esetében sem, ahol 1866-ban kolerajárvány pusztított. A járvány hatására született meg a város első köztisztasági és közegészségügyi szabályzata, s a közgyűlés egyúttal azt is elhatározta, hogy vízművet létesít, amelynek iható vezetékes vízzel kellett ellátnia a városlakókat. A munkálatokkal William Lindley angol mérnököt bízták meg, az általa tervezett — a korabeli sajtóban sokat kritizált — ideiglenes vízmű 1868-ban kezdte meg a vezetékes víz szolgáltatását. Az ideiglenes vízmű nem tudta ellátni a rohamosan növekedő város lakosságát, a víztermelés és a csőhálózat elégtelennek bizonyult. A végleges vízművet 1893-ban kezdték el építeni Káposztásmegyeren, majd 1899-ben Dunakeszi határában és a Szentendrei-szigeten folytatódott a kútépítés — ezek a kutak látják el a mai napig is a fővárost ivóvízzel.

Egy polgárosodó társadalomban a tisztaság, a higiénia fontos szerepet játszott, a lakáskultúrában azonban ennek a 19–20. század fordulóján még kevés nyomát látni. Bár a vezetékes vízszolgáltatás már működött ekkoriban, külön fürdőszobát csak nagyon ritkán találhatunk a budapesti polgárlakásokban; csak a legelőkelőbbek engedhették meg maguknak, hogy a tisztálkodás funkciójára külön szobát alakítsanak ki. Így a tisztálkodáskor használt kellékek többnyire „mobil” eszközök voltak.

Ilyen hordozható eszköz volt ez a kovácsolt vasból készült szecessziós mosdóállvány is, amelynek víztartálya és lavórja vörösrézből készültek. A mosdóállványt a régi műlakatos családból származó, korának legnevesebb mesterei közé tartozó Jungfer Gyula (1841–1908) készítette. Jungfer 1872-ben nyitotta meg műhelyét Pesten, a Berzsenyi Dániel utcában. Kovácsoltvas munkáival ma is találkozhatunk többek között a Klotild-palota, a Gresham vagy a Várbazár épületeiben, de Jungfer dolgozott például az Országház épületén is.

Munkáival számos elismerést szerzett, így például az 1885-ös Általános Országos Kiállításon két kategóriában is első helyezett lett, a Millenniumi Kiállítás idején pedig az első számú díjat is megkapta. 1886-tól a császári és királyi udvari műlakatosi címet is viselhette. Alkotásai nem csak a Monarchián belül arattak nagy sikert: 1888-ban a brüsszeli világkiállításon kapott elismerést, az 1900-as párizsi világkiállítás nagydíját is elnyerte, majd ezután a francia köztársasági elnöktől megkapta a becsületrend lovagkeresztjét. 1904-ben a St. Louis-i világkiállításon ugyancsak nagydíjat kapott.

Ahogy a fürdőszoba is luxusnak számított ekkoriban, úgy ugyanezt elmondhatjuk az árnyékszékekről is. A jellegzetes budapesti bérházakban még a 20. század elején is a folyosó végi árnyékszék volt a jellemző. Ahogy a vezetékes ívóvíz-szolgáltatás, úgy a modern szennyvízelvezetés rendszere is a 19. század második felében alakult ki.

Először az 1838-as árvíz nyomán kezdte meg a főváros a csatornázás ügyét rendezni. Az ekkor kiadott építési szabályzat szerint pöcegödör csak olyan udvarokban volt létesíthető, ahol nincs az utcában csatorna. Ugyancsak a szabályzatban olvashatjuk, hogy lakásonként kötelező volt külön-külön árnyékszéket létesíteni. A pesti oldal tervszerű csatornázásának tervét 1869-ben London város főmérnöke J. W. Bazalgette készítette el, de a tervet végül a városvezetés nem fogadta el. A városegyesítést követően a Fővárosi Közmunkák Tanácsa megbízására Reitter Ferenc készítette el a főváros csatornahálózatának koncepcióját. E terv nyomán kezdték meg a csatornahálózat, a főgyűjtők, majd az 1890-ben átadott ferencvárosi átemelőtelep építését.

Ehhez a témához kapcsolódik a kiállításban látható, kovácsoltvas lábakon álló, vese alakú, fehérre zománcozott, fedővel ellátott bidé, valamint Hause Alajos pöcegödör-tisztításra szakosodott vállalkozásának hirdetése, amely egy 1880-ban, egy krisztinavárosi házban végzett munkáról szóló számla hátoldalán található.

 

2014/37. hét – A retró jegyében

A második világháborút követő, a rendszerváltásig tartó korszakra tapadt rá újabban a RETRÓ korszak megnevezés. Kétség kívül, hogy ennek a 4 évtizednek különös sajátosságai voltak. Ez az 1945 utáni időszak sajátos társadalmi, politikai, kulturális területen bekövetkezett változásaiból adódott. 

A RETRÓ korszak megnevezés elterjedésében jelentős lökés volt Burget Lajos 2008-ban, a Tinta Könyvkiadónál megjelentetett Retró szótár c. műve, ami több száz szócikkben értelmezi az elmúlt évtizedek jellegzetes és specifikus szavait.

Tárgy7 kiállítás sorozatunkban mi most ennek a korszaknak a jellegzetes tárgyaiból válogattunk.

 

Rakéta porszívó

A korszak egyik legemblematikusabb darabja, a Rakéta porszívó. Gyártását 1957-ben kezdték meg a Szovjetunióban. Az űrkutatás korszakának stílusában készült konstrukció multifunkcionális volt: a porszívás mellett a készülék másik felén fújógépként volt használható. Például a hozzá csatlakoztatható befőttesüveg egységgel lehetett növényt vízzel permetezni, vagy akár festeni. Gyártását 1985-ben szüntették meg.

 

Kékes TV

A Villamossági Televízió és Rádiókészülékek Gyára 1961-ben kezdte el gyártani a 12 csatornás Kékes típusú televízió készüléket. Két év múlva a típust modernizálták, a korábbi kerekded formát modern, szögletes doboz váltotta fel. Ezt láthatjuk kiállításunkban. Amikor a Kékest a gyár a piacra dobta, Magyarországon már 8 éve megindult a televíziózás, bár sokáig csak próba jelleggel. Az első szériagyártású készülékek 1956. tavaszán jelentek meg Budapest erre a célra kijelölt boltjában. 1957 február 23-tól szüntették be a próbaadásokat, és ekkor élesben is elindult a magyar tévé.

 Erika székek

Az 1960-as évek enteriőrje nem lehetett teljes a klasszikus, Erika névre keresztelt székek nélkül. A légies stílusú, lágy vonalvezetésű ülőalkalmatosságot (és unokatestvérét, a kor másik meghatározó darabjának számító Judit fotelt) Burián Judit belsőépítész tervezte meg 1960-ban. A széria ülőbútor reprezentáns egyéniségei ezek a lányok.

 

2014/36. hét – A magyar korona mint cégér

A magyar korona mint cégér megehetősen gyakran előfordult a múlt századok Pest Budájának utcaképében.

 A cégérek fő funkciója az volt, hogy az általános írástudatlanság korában bizonyos képszerű jelzésekkel igazítsa útba azt, aki valamilyen kézművest, kereskedőt, korcsmát, fogadót, patikát, fűszerest, péket, lakatost keresett. A cégér mindenki számára érthető jel volt, mely már messziről és hivogatóan integetve jelezte, hol milyen mester gyakorolja cégéres jogát. A cégéren gyakran szerepelt a tulajdonos, a földesúr címere vagy annak egy jellegzetes része: korona, csillag, kereszt, stb. Ez a kezdeti szokás azután az ilyen üzletnevekben élt tovább. A cégér gyakran védő jelnek is számított, így került egyes cégérekbe szentek képe vagy gyűrű. Egy XIX. század első felében készült leírás szerint a pesti cégéreken „magyarságunk s nemzetségünkre emlékeztető számos egyebeken kívül nemzeti zászlóval, magyar koronával, magyar címerrel, nemzeti szalaggal, mágnással, magyarral és szép magyar nővel találkozunk: de több jeles magyar királyaink és férfiainkkal is – ú.m. Attila, Buda, Szt. István – egész életnagyságú képeikkel.”

A cégérválasztásnak nem alakultak ki írott szabályai, mindenhol a szokás volt a mérvadó, illetve sok esetben a tulajdonos személyes ízlése döntötte el, hogy kihez címezi kereskedését. Ugyanígy a cégéreknek, mint tárgyaknak sem születtek általános készítési szabályai. Színekben dúskáltak, azokat különféle anyagokból készíthették el. Volt festett, kőből, fából, fémből készült cégér. A cégérek elnevezései szakmánként változtak.

Nálunk elterjedt az a szokás, hogy a cégér utalt a vendéglők vagy más üzletek közvetlen közelében lévő nevezetességre, Esztergomban például mindenfelé akadtak a hercegprímáshoz címzett üzletek. Talán ezzel is magyarázható, hogy a királyi fővárosban Budán és Pesten a magyar korona többszörösen visszatérő eleme volt cégek megnevezésének. Így viszonylag sokszor találkozhatunk a Magyar Királyhoz és a Magyar koronához dedikált különböző kereskedelmi és vendéglátóipari egységekkel. Magyar király alatt működött például posztó bolt és egy illatszertár is a városban, ugyanakkor a Magyar királyhoz címeztek egy 110 szobás szállodát is, ami kávéházzal várta vendégeit.  Aki a Magyar királynéba ment, az rövidáru cikkek után keresett. Magyar korona alatt pedig egyaránt érthettek a korabeli városlakók vászonkereskedést, szöveteket árusító helyiséget, de gyógyszertárat is. Sőt, a XIX. századi Pest egyik legismertebb kávéháza is a Magyar koronához volt címezve. Ez a korabeli város egyik szenzációja volt, faburkolatával, jól fűtő kályháival és széles kirakatablakaival.

 

2014/35. hét – Tűzoltás Budapesten

Folytatódik Tárgy7 című minikiállításunk. Ezúttal a egy fővárosi tűzoltással kapcsolatos tárgyat mutatunk be.

A 19. század közepéig a tűzoltást az arra kötelezett céhek tagjai, majd mellettük az önkéntes egyesületekbe tömörült emberek végezték. A jelentős technikai fejlődéshez, a hatékonyabb, bonyolultabb, drágább tűzoltógépek tartásához és kezeléséhez azonban főfoglalkozású, hivatásos alakulatokra volt szükség. E törekvés hazai felkarolója az önkéntes tűzoltó egyletek létrejöttét is szorgalmazó Széchenyi István gróf kisebbik fia, Ödön volt. Tevékenységének köszönhetően 1870. február 1-jén Pesten 12 fővel megkezdte működését a hivatásos tűzoltóság. Létszámuk az év végéig megháromszorozódott. Széchenyi munkájára külföldön is felfigyeltek, és a török szultán meghívta őt a konstantinápolyi tűzoltóság megszervezésére.

A pesti egylettel egy időben, ugyancsak Széchenyi Ödön szorgalmazására megalakult a Magyar Országos Tűzoltó Szövetség, amely egyik főfeladatának tekintette, hogy megszervezze az egységes hazai tűzoltóképzést. Ennek alapvetően két oka volt. Addigra az országban viszonylag széles körben elterjedtek azok a kornak megfelelő szakszerű tűzoltó eszközök és felszerelések, amelyek csak kellő szakmai tudással voltak hatékonyan kezelhetők, másfelől egyre szélesebb körűvé vált a veszélyes technológiák, berendezések és anyagok alkalmazása, amely a beavatkozó tűzoltótól már nemcsak bátorságot, hanem kellő szakismeretet is kívánt. A szövetség kezdeményezésére egyre több vármegyében szerveztek tűzoltó tanfolyamokat, ahol a leendő tűzoltók egységes tematika alapján sajátíthatták el a hatékony beavatkozási ismereteket, a tűzoltóeszközök és felszerelések szakszerű használatát. A képzés és kiképzés szerves részét alkották a különféle szintű tűzoltóversenyek, ahol a tűzoltók szakmabeli ismereteiket a gyakorlás keretében is összevethették. A két világháború között a tűzoltóság szakmai felkészítése már kiegészült a légoltalmi oktatással is, amely a későbbiek során a háborús támadások következményeinek elhárításánál sokszor segítette a hatékony életmentést és a beavatkozást. A második világháború megelőzően a nagyvárosokban működő hivatásos önkormányzati tűzoltóság képzése a belügyminiszter rendelete alapján meghatározott rendszer szerint történt. Ugyanakkor az önkéntes és az üzemi tűzoltóságok ezeknek a képzési módszereknek az átvételével megfelelő felkészítést kaptak a tűzoltásra és az egyre több alkalommal előforduló műszaki mentéseknél történő beavatkozásra is.

A második világháború előtt a Podvinetz és Heisler-féle vállalkozás, mely 1912-ben Magyar Általános Gépgyár Rt. (MÁG) név alatt vált részvénytárasággá, volt a legjelentősebb automobilgyártó üzem Magyarországon. Az Országos Közlekedési Bizottság 1923-as létrejöttét követően javaslatot tett az állami intézmények és a nagyobb magánvállalatok felé, hogy figyelmen kívül hagyva a költségesebb előállítást, a magyar gyártmányú automobilokat, teherautókat és motorkerékpárokat rendeljenek. Ugyanebben az évben a MÁG egy új, elsősorban taxicélra szolgáló típus kifejlesztésébe fogott. Az 5/15 lóerősként jelzett jármű, 1924-ben érte le kiforrott állapotát. 1925-ben indult a Magomobil, illetve a taxisokra specializálódott Magotax gyártása. 1928-ban a Magyar Országos Tűzoltó Szövetség elhatározta a tűzoltó testületek technikai felszereltségének korszerűsítését. A fővárosi tűzoltó testületek egyéb technikai eszközökön kívül néhány Magomobil típusú személygépkocsit rendelt a MÁG-tól melyekre tűzoltáshoz való technikai eszközöket szereltek fel. A megoldás rövid távúnak bizonyult, mivel az automobil elején lévő tűzoltó szerkezet túlságosan alacsonyan volt felszerelve s gyakran megütődött a rozsminőségű utakon, a gyorsabb vezetés következtén.

 

2014/34. hét – Mi van a polgármester kezében?

A héten Budapest történetének egyik fontos, mára kissé elfeledett alakjával, Bárczy István (1866–1943) polgármesterrel kapcsolatos tárgyakat mutatunk be.

Bárczy a jogi végzettség megszerzését követően 1889-től kezdett el a fővárosnál dolgozni. Díjnokként kezdte városházi pályafutását, majd fogalmazó, tollnok, jegyző, majd tanácsnok lett. Hivatali pályája mellett több felsőkereskedelmi iskolában is tanított közgazdaságtant.

Az 1906-os választások után az új közgyűlés Budapest polgármesterévé választotta. Polgármestersége idején a városvezetésbe olyan szakembergárda került, amelynek segítségével Bárczy egy komplex szociálpolitikai program megvalósítására vállalkozhatott. Városfejlesztési programja alapján számos iskola, lakás, szociális és kulturális intézmény épült, de Bárczy városvezetéséhez köthető az elővárosi zóna Budapesthez való csatolásának, azaz Nagy-Budapest létrehozásának tervezete is (ez végül csak 1950-ben valósult meg).

Ebben az időben kerültek köztulajdonba a gáz- és az elektromos művek, illetve a villamosvasút. A községesítés folyamatát idézi meg a kiállításunkban bemutatott karikatúra-sorozat, amely feltehetően a neves moziplakát-grafikus, Réz-Diamant Tibor munkája. A karikatúrákon Bárczy István látható mint nyomdász, tejkihordó, pék és borbély.

Polgármesteri mandátuma lejártakor, 1918-ban főpolgármesterré választották, az őszirózsás forradalom kitörését követően azonban Bárczy lemondott főpolgármesteri és minden politikai tisztségéről. A Tanácsköztársaság bukása után a Friedrich-, majd a Huszár-kormány igazságügy-miniszteri posztját töltötte be. Ezt követően parlamenti képviselőként, valamint a közgyűlés örökös tagjaként még részt vett az országos és a fővárosi politikában, de miután az 1926-os választásokon Sipőcz Jenővel szemben vereséget szenvedett, fokozatosan kivonult a politikából. Utolsó éveiben visszahúzódva, szerény körülmények között élt, 1943-ban, 77 évesen hunyt el.

Kiállításunkban ezen a héten a múzeum Bárczy-hagyatékából a polgármester kezéről halálakor készített gipsz kézlenyomatot, az utolsó általa használt töltőtollat, valamint a várospolitikus sétapálcáját mutatjuk be.

 

2014/28. hét – A legmagyarabb skót hagyatéka

Tárgy7 sorozatunkban ezúttal Budapest talán egyik legfontosabb szimbólumához, a Lánchídhoz kapcsolódó tárgyakat, illetve azok egykori tulajdonosát mutatjuk be.

A Pestet és Budát összekötő első állandó híd 1839 és 1849 között épült. A Lánchidat egy angol mérnök, William Tierney Clark tervezte, aki — mivel a híd építésekor a hammersmith-i vízműnél állt alkalmazásban — nem tudta folyamatosan felügyelni a munkálatokat, ezért egy ugyancsak Clark vezetéknevű, vele semmiféle rokoni kapcsolatban nem álló, skót származású mérnököt bízott meg, hogy a kivitelezést lefolytassa. Adam Clark (Edinburgh, 1811 – Buda, 1866) már korábban bizonyította mérnöki tudását: részt vett a „Vidra” nevű kotróhajó Bécsben történt megépítésében, majd hosszú ideig a hajó fedélzetén irányította a dunai mederkotrási munkálatokat.

Az angol mérnöki szakértelem, illetve a részben Angliából érkező nyersanyagok mellett számos angol munkás érkezett Pest-Budára, hogy szaktudásával segítse a híd megépülését. Az itt dolgozó angolok közül jónéhányan Magyarországon maradtak, letelepedtek és elmagyarosodtak (így például a mai napig is találkozhatunk a főmunkavezető leszármazottainak, a Teasdale-ek nevével). Így tett Adam Clark — Clark Ádám — is, aki, miután a Lánchidat 1849. november 20-án végleg átadták a közforgalomnak, elkészítette az 1857-ben átadott budai Váralagút kiviteli terveit is.

Clark 1855-ben feleségül vette Áldásy Antal budai rendőrkapitány lányát, Máriát. Clark 1866-ban, tüdőbajban halt meg.

Múzeumunk gyűjteményei őrzik Adam Clark hagyatékának jelentős részét. 1941-1942-ben egy ugyancsak Clark Ádám nevű losonci lakos, a skót mérnök unokája múzeumunk elődjének, a Székesfővárosi Múzeumnak ajándékozott számos tárgyat és iratot. A hagyatékban többek között megtalálható a Lánchíd mérnökének íróasztala, teafőzője — amely állandó várostörténeti kiállításunkban megtekinthető Clark bőröndjével egyetemben —, könyvtárának egy része, s a Lánchíd építéstörténete szempontjából különösen értékes levelezése. Ugyancsak a múzeumhoz került például az az angol zászló, amelyet Clark csónakján használt, valamint az a tejüveg pohár, amelyet gróf Széchenyi Istvántól kapott — utóbbi tárgyak azonban az 1945-ös ostrom során elpusztultak.

E rendkívül gazdag hagyatékból ezúttal két, Clark mérnöki munkájához kapcsolódó eszközt, valamint a skót mérnök 1859-ben, Lord Augustus Loftus Ausztriába delegált diplomata által kiállított útlevelét válogattuk, amelynek értelmében a brit állampolgár Mr. Clark szabadon utazhat a Kontinensen. Ezen kívül a minikiállításban látható egy darab a Lánchíd eredeti korlátjából, amelyből az 1914-es felújítás során — amikor is a híd teljes vasszerkezetét lecserélték — emléktárgyakat készítettek.

 

2014/28. hét – Panni, a magyar „Vespa”

A második világháború utáni üzemanyaghiányos években több ország próbálkozott meg a kis fogyasztású motorkerékpárok építésével. Amikor a nyugat-európai városokban a Vespa és Puch robogók voltak az utcák királyai, Magyarországon 1957-ben a Kohó- és Gépipari Minisztérium elrendelte a törperobogók gyártását.

A második világháború utáni üzemanyaghiányos években több ország próbálkozott meg a kis fogyasztású motorkerékpárok építésével. Amikor a nyugat-európai városokban a Vespa és Puch robogók voltak az utcák királyai, Magyarországon 1957-ben a Kohó- és Gépipari Minisztérium elrendelte a törperobogók gyártását. Egy évvel később a Csepel Vas- és Fémművek, elindította a CSEPEL PANNI R50 49 cm3-as, 1,5 lóerős, kétütemű divatos külsejű moped sorozatgyártását. A Panni legnagyobb sebessége 45 m/h, utazósebessége pedig 35 km/h, volt. A moped viszonylag kicsi és könnyű volt, üresen 58, teljes terheléssel pedig mintegy 145 kilogramm súlyú volt. 1960-ban iparszervezési okokból a Panni gyártósorát átköltöztették az egri Finomszerelvénygyárba, ahol az itt gyártott robogóval, a Bervával párhuzamosan zajlott a termelés. Innentől a két „testvér” motorkerékpár között gyakori volt az alkatrészek egységesítése. A Panni sorozatgyártása nem élt meg túl sok évet, 1962. elején termelését leállították, így két év alatt mintegy 15-20,000 Panni robogó készülhetett, ebből körülbelül 10,000 Csepelen.

 

2014/27. hét – Pest városának szavazóurnája

A fenyő alapon feketére színezett lakkal fényezett borítású szavazóurna, mint műtárgy is szemreméltó alkotás. A veretek és az edények préselt rézötvözetből vannak, a három urnát négyes, aranyozott fejezetű oszlopsor hangsúlyozza ki. Ugyanakkor nem csak mint asztalos műremek érdekes ez a tárgyunk; a korszak politikai – és egyes esetekben céhes – testületeinek demokratikus és titkos választásának is a legfontosabb eszköze volt ez. Hogy mért pont három nyílása van az urnának? Erre magyarázatot adhat az a választási rendszer, amit a szomszédos Buda városától vehetett Pest.  Buda városában „ős idők óta” szokásban volt a golyó vetésekkel történő voksolás, ami annyit jelentett, hogy minden választó személy három golyóval rendelkezett. Két fekete és egy fehér golyó állt rendelkezésére. A fehéret kellett a választani kívánt személy nevével megjelölt nyílásba dobni, a feketét a másik kettőbe, hogy a hang, a golyó gördülése se árulja el, ki kire adta le a voksát.

Ennek a szupertitkos választási rendszernek talán 1873 őszén volt a legnagyobb jelentősége. A tét nagy volt: megválasztani Pest, Buda és Óbuda közös polgármestereit.

Budapest (így egybeírva) 1873. november 17-én kezdte meg a hivatali (és hivatalos) működését. Ezt megelőzően október 25-én tartotta alakuló ülését az egyesített főváros újonnan megválasztott 400 tagú törvényhatósági bizottságának közgyűlése - elviekben már innentől beszélhetünk Budapestről. Ennek a gyűlésnek volt a legfontosabb feladata a főpolgármester megválasztásat a "király által kijelölt három egyén közül".

A városegyesítési törvény értelmében a városvezetés élén kettős hatalom állt: a főpolgármester és a polgármester. Előbbit az uralkodó jelölte, utóbbit pedig a főpolgármester által elnökölt választmány választotta ki és jelölte erre a pozícióra. Ez a rendszer eleve kizárta, hogy bármely tisztségbe a kormány számára nem megfelelő jelölt kerüljön. Ez a kettős igazgatási rendszer jellemezte városunk igazgatását egészen 1945-ig.

Az 1873. október 25-ei választáson a három főpolgármesteri címre esélyes személy: Havas Sándor honvédelmi miniszteri tanácsos, Házmán Ferenc addigi budai polgármester és Ráth Károly, a Királyi Tábla alelnöke volt. A szavazás 383 szavazatból az uralkodó által első helyre jelölt Havas Sándorra mindössze 5 szavazat jutott, 169-et Házmán szerzett meg, míg Ráth Károly döntő többséggel, 209 fehér golyóval foglalhatta el a főpolgármesteri széket. Október 30-án letette a hivatali esküt és átvette a közgyűlés vezetését.

Ezt követően tartották meg a polgármester-választást, amire szintén október 30-án került sor.

Budapest egyesített főváros első polgármestere Kamermayer Károly lett, aki a 348 szavazatból 297-et szerzett meg.

Egyesített Budapestünk első főpolgármestere, Ráth Károly ezzel a hozzáállással kezdte meg városvezetősi munkásságát: "ha mi europai constellatiok között azt akarjuk, hogy mi is betöltsük azt a szerepet, azon kihívást, mely a művelt nemzetek családjában minket megillet", akkor Budapestnek oly központnak kell lennie, amelyben "tudomány és művészet, ipar és kereskedelem, polgári és politikai erény, valamint minden jó s hasznos felé törekvés egyaránt honosuljon, oly központ, melyből minden szellemi mozgalom kiinduljon, mely a tiszta polgári erény, az igaz hazafiság és műveltségnek egyrészt, másrészt pedig a hazai ipar és kereskedelem, s vagyonosságnak, mint önállóság egyik biztosítékának, gyúpontja legyen."

Elhivatottságban nem maradt el mellette Kammermayer sem. Ő 1873-tól egészen 1896-ig volt Budapest első, azaz második embere. Nagy becsületű munkáját megkezdvén, rögtön egy európai körutazásra indult, hogy tapasztalatokat gyűjtsön. Berlin, Hamburg, Hannover, Drezda, Párizs, Prága, Bécs voltak állomásai. Tapasztalatait így összegezte: "habár be kell vallanunk, hogy aestheticai tekintetben Pest városát más városok megelőzvén, ezzel általános művészi képzettségüket tanusíták..."/.../ "de másrészt a különbség oly nagynak éppen nem mondható, hogy ez a mindenütt mutatkozó buzgalommal ki nem egyenlíttethetnék."

Ők ketten együtt "ritka egyetértéssel, benső szükséggé fejlődött kölcsönös bizalommal megvetették Budapest fejlődésének hatalmas fundamentumát." – írta róluk később a korabeli sajtó.

 

 

2014/26. hét – A Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga épületmakettje

A zsinagóga 1869-1872 között épült fel az akkor csupán 27 éves Otto Wagner tervei szerint. A bécsi szecesszió nagymesterének nagyon sok érdeme van a magyar szecesszió fejlődésében is, és nem csak azért, mert az ő munkásságát követte több magyar építész később. Budapestre több pályaműve is készült, az egyik például a magyar parlament épületének kiírására. Másik, meg is valósult tervezése pedig a Rumbach Sebestyén utcában áll mind a mai napig. A "satus quo ante" zsidó közösség zsinagógája Wagner korai munkásságát hirdeti. Az épület művészettörténeti jelentősége pont abban áll, hogy viszonylag kevés ilyen korai munkája azonosítható be a bécsi mesternek.

A zsinagóga a magyarországi zsidóság történetének abban a fontos periódusában épült, amikor is az asszimiláció, ill. annak mértéke a legaktívabban foglalkoztatta a hitközséget. Egy 1867. évi törvény rendezte az ország izraelita lakosainak állapotát, ami kimondta, hogy a magyar zsidók minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt jogosítottak. A politikai emancipáció, a polgárosodó társadalom megérlelte a zsidóság vallási ügyeinek rendezését is. 1869-ben tanácskozott az első országos izraelita kongresszus, az ún. Egyetemes Gyűlés. Képviselői azzal a céllal ültek össze, hogy megalkossák a magyarországi és erdélyi izraelita hitközségek országos szervezetét, s ezzel a felekezetet egyházzá szervezzék. A gyűlés nem hozott teljes sikert, és az egyes hitközségek eltérő álláspontra helyezkedtek, s így különböző irányzatok alakultak ki. A neológ hitközségek megreformálták és megújították a vallási gyakorlatot. Az ortodox vallási közösségek mereven ragaszkodtak az ősi templomi gyakorlathoz és a hagyományos zsidó életformához, az öltözködési és étkezési szabályokhoz. A "status quo ante" irányzatot alkották mindazok, akik szervezetileg sem a neológiához, sem az ortodoxiához nem csatlakoztak.

Eredetileg az új zsinagóga építésének teve a pesti hitközség ortodox csoportjához kötődött. Számos jel utal arra, hogy a nagy neológ templommal (Dohány utca) versengve építették fel új zsinagógájukat. A rivalizálás szándékát bizonyítja a zsinagóga rendkívül költséges berendezése is. Építése idején a Rumbach utcai épület a legköltségesebb közép-európai mór stílusú zsinagóga volt, és legfeljebb a berlinivel lehetett összehasonlítani. Igen drága volt például a falakat burkoló színes stukkó domborműlap vagy a vasoszlopok bevonása 16 karátos arannyal.

A zsinagóga belső tere Klösz György felvételén, 1895 körül (fotó: Kiscelli Múzeum)

 

Az épület a II. világháborúig szinte változatlanul állt. 1944-ben viszont a déli oldalon álló lakóházat bombatalálat érte. A legnagyobb változás 1959-ben következett be a zsinagóga történetében, amikor is az erőteljesen megfogyatkozott hitközség úgy döntött, hogy a zsinagógát nem használja tovább. Az üres épületben 1979-ben beomlott a tető a tóraszekrény fölött, majd néhány évvel később az utcai traktus és a kupola közötti tetőrész is beszakadt.

A beomlott belső tér az újjáépítés előtt, 1984. X. 13-án (fotó: Kiscelli Múzeum)

1988-ban a hitközség elöljárósága a romos zsinagógát eladta. Ekkor kezdődött meg a Műemléki Hivatal közreműködésével az épület helyreállítása. Sajnos a munkálatok azóta sem fejeződtek teljesen be, mindenesetre a kiállított makettnek köszönhetően elképzelhetjük, milyen lesz a majd egyszer teljesen felújított zsinagóga.

A zsinagóga ma

 

2014/25. hét – Zárt vasmagú transzformátor

Tárgy7 című sorozatunkat ezúttal egy technikatörténeti érdekességgel folytatjuk.

1885-ben mutatták be a nyilvánosságnak a Városligetben rendezett Országos Általános Kiállításon Bláthy Ottó Titusz, Zipernowsky Károly és Déri Miksa mérnökök új szabadalmát, a zárt vasmagú transzformátort. Ez volt a világ első transzformátora. Vele a három mérnök megoldotta a villamos energia nagy távolságra minimális veszteséggel való szállításának a problémáját, és lehetővé tette az ipar és a háztartások gazdaságos és olcsó világítással való ellátását.
Az első transzformátorokat a budapesti Ganz Villamossági Gépgyár készítette. Az új, transzformátoros elosztórendszer a Ganz-gyárnak komoly helyzeti előnyt jelentett, sorra kapta a külföldi megrendeléseket az áramfejlesztő gépek és transzformátorok gyártására, üzembe helyezésére. Az első megrendelés már 1885-ben érkezett Svájcból, szállodák és kisebb települések villamos világítására.

 

2014/24. hét – Esztergált fa etetőszék

A kiállított tárgyak közül talán a legfrappánsabb az esztergált fa etetőszék. Ennek az az érdekessége, hogy egy egyszerű mozdulattal összecsukható, és azt hintaszékként használhatta a kisgyermek. Ezt az ötletes eszközt Péczely (Pacher) Béla vásárolta lánya számára, aki azt a Kiscelli Múzeumnak ajándékozta.

Péczely (Pacher) Béla Budapest történetének egy kevésbé ismert, de nagyon emblematikus alakja. Három évtizeden át alakította, mint állami hivatalnok, szeretett fővárosának arculatát. Egyaránt fontos volt számára a városképben megjelenő művészet, a városfejlődést jelentő történelmi épületek sorsa, a feltárt régészeti és építészeti töredékek megvédése és bemutatása. Az ő javaslatára hasznosítottak múzeumi célra két fontos műemlék épületet Budapesten: a kiscelli volt trinitárius kolostor épületébe a Fővárosi Múzeum költözött, a Károlyi Palotába pedig a Fővárosi Képtár került – ma ez a Petőfi Irodalmi Múzeum.

A kiállított babakocsi szintén az 1930-as évek világát idézi. Ezt ekkoriban gyermek tolókocsinak nevezték, de az összecsukható gyermek sportkocsi megnevezéssel is találkozhatunk korabeli reklámokban. Szabályozható támlával és lábzsámollyal, vas alkatrésszel, vas kerekekkel kínálták a kismamáknak. Kapható volt fehér vagy sötétkék színre lakkozva is. A kocsi ára aszerint változott, hogy a tolórúdja nikkelezett volt-e, az ülőkén volt-e kárpit, és készítettek-e támlát is a kocsihoz. A legdrágább típus a nikkelezett alvázzal készült „tolókocsi” volt. Budapesten a Kristóf téren működtette Kertész Tódor sport- és áruraktárát, ami a babakocsik egyik beszerzési üzlete volt. A babakocsit  – ha nem is egy élő –, de egy játékbaba tesz teljessé. A porcelánfejjel és –végtagokkal készült baba tarkóján a Heubach Koppelsdorf 205-12 jelzet olvasható. Ez nagyon sok mindent elárul a készítéstörténetről. A köppelsodrfi porcelánmanufaktúrát Armand Marseille alapította 1885-ben. A szentpétervári születésű alapító a világ egyik legnagyobb porcelánbaba készítő műhelyének alapjait vetette meg ezzel. Napi 1000 babafej készült gyárában, közel 400 féle minta alapján. 1919-ben Marseille egyesült Ernst Heubach azonos profilú cégével, és együtt létrehozták a Koppelsdorfi Egyesült Porceléngyárat. Ez idő tájt alkalmazták a babákon a Heubach Köppelsdorf jelzetet. A gyár 1932-ig működött, aztán a két társtulajdonos útjai újra szétváltak. Egy másik kiállított műtárgyunk inkább a fiúk kedvence lehetett. Bár a Kiscelli Múzeum kiállításában látható hintaló „csak” az 1930-as évekből való, ennek a játéknak az első magyarországi ábrázolása már 1500-ból ismert. (II. Ulászló király (1490 – 1516) kódexének egyik iniciáléja vesszőparipát ábrázol a rajta lovagló gyermekkel.) Minden bizonnyal a XXI. században is tartani fog ez a népszerűség, jóllehet a világunk közben teljesen átalakult. A hintalovat eredetileg az a szándék hozta létre, miszerint a gyerekek mindig szerettek olyan dolgokkal játszani, amelyek a felnőttek világából megtetszettek nekik. Nem csak a szülők munkaeszközei, hanem státuszszimbólumai is bekerültek a korai gyermekszobákba: a ló, a leggyorsabb közlekedési eszköz és a gazdagság szimbólumaként már az ókorban is ott voltak a legkisebbek játékszerei között.