A hónap műtárgya

​2020/október - Gábor Marianne (1917–2014)

A Margit híd újjáépítése

1948, vászon, olaj, 80 x 110 cm

 


 

/Fotó: Bakos Ágnes és Tihanyi Bence/

 

Gábor Marianne itt látható festménye a főváros második Duna-hídja, a Margit híd 1945 utáni újraépítésének, egyben egy történelmi korszaknak a pillanatképe. A lényegre törő festésmód mellőzi az emberábrázolást, csupán a szem elé kerülő tárgyak, városképi elemek redukált megjelenítésére szorítkozik: a parton heverő nyers, míniummal bevont, élénk narancssárga-rozsdaszínben villogó, beemelésre váró acélívek mögött városi házak magasodnak fákkal, az előtérben, a folyó zavaros vizén pedig úszódaru nyújtja karját a balra már álló építmény felé – megannyi konstruktivista alakzatként. A szertelen, nyers gesztussal felhordott, erőteljes fekete kontúrvonalak az avantgárd hatásáról árulkodnak, ugyanakkor az első látásra absztrakt formák mind megfeleltethetők egy-egy látványelemnek, a kép ebben az értelemben realista marad. Az ábrázolás nem törekszik feltétlen topográfiai hűségre, de könnyen kikövetkeztethető, hogy Pest irányából, a Margitsziget csücskéről nézünk a budai oldalra. Jobbra a Margit körút 1. számú ház és a Budai Irgalmasrendi Kórház tömbjét ismerhetjük fel komor, piszkosszürkés-zöldes-sárgás árnyalatokban festve, míg balra, a távolban a Rózsadomb egy darabkája kéklik, hatásos kontrasztot képezve az épülő híd kiabáló színei köré. A statikus kompozíció és különösen a gesztusaiban is elmélyült, foltszerű színkezelés mögött a posztnagybányai festők, személy szerint Szőnyi István látásmódja sejlik át. Gábor Marianne ugyanis bár Réti István tanítványaként végezte el a Képzőművészeti Főiskolát, mesterének mégis Szőnyit tekintette, akinek szabadiskolájába járt a főiskola előtt, s később dolgozott az ő zebegényi művésztelepén. A festmény ábrázolási szintézise mintegy véglegesíti a megelőző évszázad magyar festészetében lezajlott szemléletváltást. A kész művön meghagyott elsődleges, ösztönös mozdulat, ami a historizmus korában még kivételnek, afféle mellékes érdekességnek: „tanulmánynak” vagy „vázlatnak” számított, a jelen festmény elkészülte idején már maga a műalkotás volt.

 

Talán azért választotta a művész a romjaiból újjszülető Margit hidat témájául, mert önkéntelenül is párhuzamot vonhatott a maga életével. A francia Ernest Goüin által tervezett hidat 1876-ban adták át a forgalomnak, s a századforduló évében bővítették ki a margitszigeti lejáróval. A küllemében is a polgári fejlődést, a nagyvárosi modernizálódást megjelenítő, nagyméretű pillérszobrokkal ellátott építmény végzetes csapásokat szenvedett el a XX. században. A német hadsereg 1944-ben megkezdte aláaknázását, s a tragédia már az év novemberében bekövetkezett, amikor a déli forgalom idején, feltehetően a hídon áthaladó villamos áramszedője által keltett szikra miatt, az éppen akkor telepített töltetek egy része belobbant. A detonációban a híd pesti fele leomlott, a balesetnek számos polgári és katonaáldozata volt. A visszavonuló német csapatok 1945 januárjában a budai szakaszt is felrobbantották. A II. világháború után gyorsan határoztak az újjáépítésről. A festményen már nem látható a roncs mellé épített ideiglenes pontonhíd, amelyet „Manci hídnak” becéztek, így feltehető, hogy nem sokkal az 1948-as újraavatás előtt készült.

 

Az ábrázolt hídhoz hasonlóan Gábor Marianne is a gazdagodó, művelődő városi polgárság miliőjébe született bele, széleskörű művészi ismeretségekkel. Édesapja, Gábor Ignác, a sokoldalú, felvilágosult irodalomtörténész, műfordító, a magyar verstan megújítója, a magyarországi zsidó kulturális élet szervezője egy életre meghatározta társadalmi szemléletét, ugyanakkor determinálta is történelmi sorsát. Már főiskolai hallgatóként, majd fiatal festőként jelentős elismeréseket könyvelhetett el s Európa több országába tehetett tanulmányutakat, de a korlátozó zsidótörvények, majd a II. világháború üldözései hamarosan őt is sújtották, akárcsak férjét, Rónai Mihály András költőt, akinek nevét viseli a festmény szignóján. Szüleik a nyilas különítmények fegyvereitől lelték halálukat, ők maguk családjuktól elszakadva, illegális szállásokon meghúzódva élték túl a vészkorszakot. A híd újjáépítése így egyszerre jelképezi az újrakezdés lehetőségét, a „tiszta lappal” való indulást, és a többpárti kormányzat idejének szellemi pezsgését.

 

A festmény keresetlen őszintesége azonban sem a tragikus múltat, sem a korabeli jelen növekvő árnyoldalát nem fedi el. A kihalt város a megelőző évek embertelen, kiüresedett civilizációját idézi, a komor, tömötten gyülekező felhőzet viszont már vihar előtti csendet vetít előre. Csakugyan, 1948-ban a festőnek is látnia kellett, hogy az a mozgalmas világ, amely neki is lehetővé tette a szakmai újrabemutatkozást, a kommunista hatalomátvétellel bezárul, elszakadnak nemzetközi kapcsolatainak éppen újra felvett szálai. Mintha az ecsetvonások elemi energiája valamiféle fuldokló, kapkodó sietségből táplálkozna. Egy utolsó szippantás a szabad világból…

 

A „polgári” jelző, amelyet Gábor Marianne mindvégig emelt fővel vállalt, szitokszóvá vált Magyarországon. Hosszú ideig 1948 volt az utolsó év, amikor kiállíthatott és külföldre utazhatott. Ekkor mutatta be ezt a művét is a Fészek Klubban, innen vásárolta meg a régi Fővárosi Képtár. Ezután viszont anyagi nélkülözés köszöntött a házaspárra, noha töretlenül folytatták művészi munkásságukat. Megélhetésüket Szőnyi segítette, átengedve rézkarcai színezését egykori tanítványának. 1956-ban aztán újra összefonódott a festő és a híd sorsa. Október 23-án a Bem térről itt vonult át a tüntető tömeg a Parlament elé, a következő napokban, hetekben pedig többször is lezárták a szovjet alakulatok mint stratégiai fontosságú átkelőt. Gábor Marianne számára pedig, noha a forradalom elbukott, ez a politikai földindulás tette lehetővé az újabb kiállítást. 1957-ben, a Csók Galériában tartott nagyszabású tárlatával végleg elfoglalta az őt megillető helyet a művészeti életben. Élet- és városképein kívül expresszionista lendülettel megformált portréi váltak keresetté, az országhatáron innen és túl egyaránt. Külföldi művészeti kapcsolatai közül az itáliai bizonyult leggyümölcsözőbbnek, ott érték a legnagyobb megtiszteltetések: több olasz művészeti akadémia kitüntette illetve tiszteletbeli tagjának választotta, két önarcképe pedig a firenzei Uffizi Képtárba került, egyedüliként századának magyar női alkotói közül. E festmények egyikén büszkén, dacosan viseli a hatalmas florentin szalmakalapot mint a polgári kultúra látható kellékét.

 

A Margit híd újjáépítését ábrázoló festményből egyszerre legyint meg bennünket az 1945 előtti és utáni vészes idők fojtogató légköre, sőt talán még 1956. november elejének borús, esőre álló ege is.  A többször lerombolt és újjáépült Budapest reménytelensége és reménye, a szabadság szélviharával. De a mű igazi erénye voltaképp „láthatatlan”: a frissessége. A vizuális megjelenítési mód, amit a művész alkalmaz, a mai napig általános és elfogadott a magyar festészetben. Szinte észre sem vesszük, hogy semmilyen művészettörténeti előtanulmányt nem kell folytatnunk a több mint hetvenéves festmény befogadásához és értelmezéséhez. Talán a régies aláírás árulkodik valamelyest valódi koráról. Akár ma is festhették volna.

 

Restaurálta: Springer Ferenc, 2015

 

 

Tovább az előző hónapokra: A hónap műtárgya