A hónap műtárgya

Vilt Tibor (1905–1983): „Metró”/Változatok

1980 körül; bronz, gránit talapzaton; 23,5 x 23,5 x 23 cm, talapzat: 30 x 30 x 3 cm

 

/Fotó: Makrai Péter/

 

Vilt Tibor szobrászművész munkásságát az éber, mozgékony szellem jellemezte, minden haladónak, újnak gondolt törekvésnek részese volt, sajátja volt a lázas és soha meg nem szűnő stíluskeresés, a kimagasló tehetség és a folytonos újrakezdés. Életművében ingadozott a fegyelem és a lírai önkifejezés között. Művészete ezzel összhangban egyaránt érzékenyen reagált az egyéni és a társadalmi lét problémáira.

Pályája kis kitérővel indult, kamaszként egy orvostanhallgató albérlőjük közbenjárására az élettani intézet laboratóriumába került, vegyésznek készült. Az első világháborút követően azonban elveszítette édesapját, a család anyagi körülményei nem engedték, hogy egyetemre járhasson. Fafaragó inasnak állt, mellette az Iparművészeti iskola esti tanfolyamán Lux Elektől rajzolni tanult. Később, 1922-től az Iparművészeti Iskola nappali tagozatán Mátrai Lajos tanítványa lett. Miután összeveszett az iskola igazgatójával, kitették. 1925-ben felvették a Képzőművészeti Főiskolára, ahol a neobarokk irányzatot képviselő Kisfaludi Strobl Zsigmond volt a mestere. Osztálytársa volt Goldmann György és Mészáros László, és velük egyidőben, Strobl Zsigmond magántanítványaként járt a főiskolára az akkor mindössze tizenöt éves Schaár Erzsébet. Mesterével nem találta a hangot, a második évben megbuktatták, 1926-ban otthagyta a főiskolát.[1]

1928 és 1930 között a Római Magyar Akadémián tanult Ernst Lajos ösztöndíjával. A római iskolás éveket követően első köztéri munkái az 1930-as években egyházi megrendelésre készültek – többek között a győri Gyárvárosi templomba, a balatonboglári katolikus templomba és a pasaréti Szent Antal plébániatemplomba –, de a római iskolának soha nem vált elkötelezettjévé.

Az 1920-as évek végétől Lesznai Annához járt nyaralni, ott ismerkedett meg Kmetty Jánossal, Berény Róberttel, és Lesznai közvetítésével került kapcsolatba a mozdulatművészeti körrel is, Madzsar Alízzal, Palasovszky Ödönnel, majd rajtuk keresztül pedig Dési Huber Istvánnal. Vilt 1933 tavaszán kivette Kernstok Károly volt műtermét a Vasvári Pál utcában, amely a baloldali tehetséges művészek Dési Huber és Madzsar József által vezetett szerveződésének egyik helyszínévé vált. A Vasvári utcai műteremben illegális előadásokat hallgattak, egyre inkább politikai vonatkozásúakat. Vilt nem értett egyet azzal, hogy a hallottakat, a kommunista elveket adaptálni kellene a képzőművészetre, otthagyta a Vasvári utcát.

1935-ben feleségül vette Schaár Erzsébet szobrászművészt, Budafokra költözött a Schaár család házába. A harmincas évek elején eltávolodott a klasszicista stílusjegyektől, kubizmussal kísérletezett, majd az évtized közepétől bronzzal kezdett dolgozni, szobrai érzelemmel telítettekké, tépett felületűekké, expresszívekké váltak.

A második világháború alatt születő munkái tragikus hangvételűek, megrázók. A legnehezebb években Vilt nem dolgozott, segítette az üldözötteket, többek között hamis papírok gyártásával. 1945-ben csatlakozott az Európai Iskolához, részt vett a kiállításaikon. 1948-ban a Közösségi művészet felé című tárlaton szerepelt, és a fordulat éveit követően sem tűnt el a művészeti szcénából. 1949 és 1956 között azonban a hivatásos szobrász és a műtermében maga örömére dolgozó művész tevékenysége kettévált.[2] Köztéri tervei, és néhány megvalósult szobra jól megcsináltak, az elvárt stílusban tartottak, ezzel szemben műtermében szabadon kísérletezett. Nem vált a rezsim hivatalos művészévé, nem folytatott közéleti tevékenységet, nem nyilatkozott, Munkácsy-díjat csak 1965-ben kapott, egyéni kiállítása évtizedekig nem volt Budapesten. A Honvédelmi Minisztérium szoborcsoportján túl monumentális munkát ebben az időszakban nem végzett, legfeljebb pályázatokon vett részt. A tiszalöki erőmű Energia című szobra már a korszak vége felé született, 1954-ben készítette a tervet, amelyet 1957-ben kiállított a tavaszi tárlaton a Műcsarnokban. A hatvanas évektől megújult szobrászata. Mind gyakoribb szereplője volt a beruházási programoknak, építészeti, épületdíszítő megbízásainak hatására nagyobb léptékben kezdett gondolkodni, foglalkoztatta a léptékváltás. A léptéket az épület, a szerkezet határozta meg munkáiban. Fontossá vált számára a struktúra, ekkor született kisplasztikái is konstruktív jegyeket mutatnak.

Lassan a hivatalos elismerés is megérkezett. 1968-ban részt vett a velencei biennálén. 1973-ban pedig a kisplasztikai biennáléra készített sorozata, az egyfajta összegzésnek tekinthető Változatok I–V. sorozat díjat nyert.[3] A széria minden darabja egy doboztérben ábrázol a nagyvárosi élet inspirálta motívumokat, geometrikusak, ipari formákat idéznek. A negyedik darab nyolc, párhuzamosan egymás mögé állított négyszögletes acéllemezből áll, a lemezek középen kivágott nyílásai villamosbelsőt, vagy metrót idéztek, egymással szemben ülésekkel, fent kapaszkodósorral. A téma legkorábbi plasztikai megfogalmazása Vilt életművében, egy öt pántból álló villamosforma kétoldalt ülésekkel és kapaszkodókkal 1969-ben Villamos címmel szerepelt a II. Országos Kisplasztikai Biennálén.[4] Ez az apró plasztika még organikus, hullámzó, görbe vonalakból építkezik, inkább expresszív jegyeket mutat, nem konstruktivitást. A Változatok léptékét a korabeli kritika meghatározónak és találónak látta. Úgy vélték,  a kisebb lépték kihangsúlyozza a művek intellektuális tartalmát, egyszerre válnak racionálisan értelmezhetővé és varázslatossá, sejtelmessé.[5] Vilt Tibor azonban nagyobb léptékben is el tudta képzelni a racionális térbe zárt nagyvárosi életformát megjelenítő kisplasztikákat. Foglalkoztatta gép, technika és ember kapcsolata, egy 1977-ben készült interjúban így vallott erről: „Tudom, a technikai civilizáció nélkülözhetetlen az eltömegesedett társadalom ellátása érdekében, mégis mindent meg kell tennünk, hogy mintegy megszelídítsük, emberi szolgálatra kényszerítsük eszközeinket, hogy ne pusztítsák el életterünket. Úgy is mondhatnám: domesztikálnunk kell a gépeket.”[6]

Budapesten a metróközlekedés az 1970-es években indult meg, új korszakot nyitva a főváros életében. 1974-től közlekedett a kelet-nyugati, 2-es metró. Ugyanebben az évben kezdték építeni az észak-déli, 3-as vonalat, amely teljes hosszában 1990-re készült el. A metróberuházások képzőművészeti megbízásoknak is teret engedtek. 1976-ban az egyik metróállomás aluljárójába Vilt geometrikus, üveg és acél fali kompozíciót tervezett, tervével azonban nem aratott sikert. A kisplasztikaként megfogalmazott metrótémát is szerette volna továbbvinni, köztéri plasztikának ajánlotta a metró egyik állomására. A művész megkeresésének köszönhetően[7] 1980-ban Budapest Főváros Tanács Végrehajtó Bizottságának Közlekedési Főigazgatósága azzal a kéréssel fordult a Képzőművészeti Lektorátushoz, hogy kérjék fel Vilt Tibort, tervezzen plasztikát a Marx téri (ma Nyugati-téri) állomásra. A témában keletkezett első levelet a közlekedési főigazgatóság részéről Derzsi András főigazgató-helyettes írta alá, 1980. november 4-én.[8] Az 1981 februárjában Vilt műtermében lezajlott tervbírálaton a „Metrókocsi” 1:15 léptékű makett tervét a lektorátus bíráló bizottsága (Varga Imre és Marosán László szobrászművészek voltak a bizottság tagjai) elfogadta. Ez a makett került 2020-ban a Fővárosi Képtár gyűjteményébe Derzsi András ajándékaként.

A szobor, akárcsak a Változatok IV., nyolc párhuzamos lemezből áll, a lemezek belső kivágata üléssorokat és kapaszkodókat formáz. A dobozszerű tér a metrókocsit helyettesíti. A kisplasztikai lépték rokonságot mutat Schaár Erzsébet belső tereket, vagy azok töredékeit idéző kisplasztikáival, amelyekben egy szék vagy ablak, esetleg egy figura jelöli ki a léptéket.

A Lektorátus elfogadta a tervet, hogy a mű 3 x 3 x 3 méteres nagyságban kerüljön kivitelezésre, a szobrot a Metrónak a MÁV-pályaudvar felé kivezető kijárati térségében tervezték először elhelyezni. A pontos hellyel kapcsolatos statikai és egyéb megfontolások miatt a Marx téri építkezésekért felelős főépítésszel, Kőváry Györggyel való egyeztetést javasoltak. A művész 1981 szeptemberére a Dunai Vasmű Lőrinci Hengermű Gyárrészlegében el is készítette a művet, a Lektorátus megszemlélte, átvette és ki is fizették. A Metrober 1983 novemberében érdeklődött a Lektorátusnál az elhelyezésről, ebben a levélben a Marx téri aluljáró Skála Metró felőli oldala szerepel a szobor tervezett helyeként. 1984 januárjában megtartották a szükséges helyszíni szemlét, Vilt Tibor ekkor már nem élt. A szemle jegyzőkönyve szerint „az aluljáró építése folyamán annak méretei úgy módosultak, hogy a mű ott már nem helyezhető el”. Kiderült továbbá, hogy a három évig a Lőrinci Hengermű telepén szabad ég alatt tárolt plasztika rozsdás lett, a Lektorátus véleménye szerint tisztításra és szórófejes felületkezelésre szorult. Belső térben való elhelyezését javasolták, a MÁV-keresztcsarnok két lépcső közötti terét ajánlották. Wilt Pál – Vilt Tibor és Schaár Erzsébet fia – mint a szerzői jogok örököse ez ellen kifogással élt, hangsúlyozva, hogy a rozsdásodás a művész eredeti szándéka szerint való. Bokros Tamás, a Hengermű főmérnöke levelében leírta, hogy az ötvözet „légköri korróziónak ellenálló szerkezeti acél”, amelyen normál időjárás hatására tömör oxidos réteg, védőrozsda képződik, amely óvja a további korróziótól. Ekkor hosszas huzavona kezdődött a szobor lehetséges elhelyezésével kapcsolatban. Wilt Pál szabadtéri elhelyezést kért, új helyszíni szemlét, és Makrisz Agamemnon szobrászművészt bízta meg ügyének képviseletével. A lektorátusi bírálók (Varga Imre és Marosán László) nem javasolták a szabad teret, a Metrober új helyszíneket ajánlott. A helyszíni szemle jegyzőkönyvéből kiderül, hogy a Hengermű főmérnöke nem akart felelősséget vállalni a mű állagáért, amely szemmel láthatóan pusztulófélben volt. A jegyzőkönyv szerint így fogalmazott: „… nem tudom (és nem is akarom) elhitetni a munkásokkal, hogy ez egy műalkotás és erre vigyázni kell.”

1989-ben még mindig az elhelyezésről folyt a vita, szóba került a Közlekedési Múzeum előtti terület, illetve a Pöttyös utcai megállónál található park. Végül a helyszíni szemle ezeket sem találta megfelelőnek, pedig a felállítás költségét a Metrober, a felületkezelést pedig a BKV fizette volna. Az utolsó irat a lektorátusi dossziéban 1990-ben kelt, ebben tekintettel arra, hogy Vilt Tibor utolsó nagyméretű művéről van szó, külön a szobor számára épített környezetet javasoltak, amely az 1995-re tervezett világkiállítás alkalmából épülhetett volna meg, de a szabadtéri múzeumi elhelyezést sem zárták ki. 

A nagyméretű szobor további sorsáról sajnos nincsenek információink. 1983-ban, Vilt halálakor Frank János még optimista volt: „Ez a szellemes, a kocsi két párhuzamos padját szkématizáló konstrukció lesz talán a legnépszerűbb műve a szobrásznak, előtte fognak majd randevút adni, jósolom.”[9]

 

[1] Pályájának indulásáról mesél a fia által készített interjúban, amely az 1986-os székesfehérvári emlékkiállítás katalógusában jelent meg. Wilt Pál: Interjú Vilt Tiborral in: Vilt Tibor szobrászművész emlékkiállítása (kiáll. kat., Csók István Képtár, Székesfehérvár, 1986. március 1. – május 11.).

[2] Hivatásos szobrászi és a műtermében végzett tevékenységének szétválásáról ld. többek között: Rózsa Gyula: „Hivatásos szobrász Magyarországon”, Művészet, 1977/10.sz., 6–12.; Szeifert Judit: Rejtőzködő művészet –Nem hivatalos művészeti stratégiák 1949–1953 között, és a progresszív művészet útjai (kitekintéssel 1957-ig), ELTE Művészettörténet-tudományi Doktori Iskola, Budapest, 2011, 152–157.

[3] Vilt Tibor: Változatok I–V., 1973, acél, 30 x 30 x 30 cm; Janus Pannonius Múzeum, ltsz.: 76.102, 77.108, 80.91, 83.171, 81.193.

[4] Vilt Tibor: Villamos, é.n., bronz, vas; magassága: 11 cm, Janus Pannonius Múzeum, ltsz.: 69.234.

[5] Rideg Gábor: „Biennále után – biennálék előtt”, Művészet 1974/1.sz., 3–4.

[6] Menyhárt László: „Az idő szorításában” – Beszélgetés Vilt Tiborral 1977 júliusában, Művészet 1977/10.sz., 2–5.

[7] Derzsi András emailje a szerzőnek 2021. december 8-án.

[8] Vilt Tibor: Bp. XIII. Marx téri „Metrókocsi” című dosszié, KEMKI Adattár, Képző- és Iparművészeti Lektorátus anyaga, v/XXXV.

[9] Frank János: „Meghalt Vilt Tibor”, Élet és Irodalom, 1983. augusztus 19, 12.

 

Tovább az előző hónapokra: A hónap műtárgya