A hónap műtárgya

Tony Curtis (1925–2010): Fehér azáleák

1987 körül; vászon, akril; 91 x 122 cm

 

/Fotó: Szalatnyay Judit/

 

A Fővárosi Képtárat eredetileg a központi városháza hivatali helyiségeinek díszítéséért hívták életre, később a főváros önálló képzőművészeti gyűjteményét alapozták meg vele, ugyanakkor a közvetlen fővárosi rendeléseken kívül esetenként protokolláris átadásokkal is gyarapodik a gyűjtemény. E műtárgyak témája, műfaja és rendeltetése is különbözik. Van köztük diplomáciai ajándékként átadott műtárgyegyüttes egy üzbegisztáni állami küldöttségtől, köztéri mű egy mexikói művésztől a Keleti pályaudvar metróállomáson, vagy éppen politikai rendszerek és korszakok találkozásának emléke, mint az itt látható műalkotás.

A festmény alkotója, Tony Curtis amerikai filmszínész, noha már New Yorkban született, vitathatatlanul a leghíresebb „hollywoodi magyarnak” számított. Sok romantikus és drámai szerepben tűnt fel, alkata mégis inkább a komikus szerepeknek felelt meg. A magyar közönség elsősorban a Van, aki forrón szereti (Some Like It Hot) című mozis komédiából és a Minden lében két kanál (The Persuaders!) című televíziós sorozatból ismerte és szerette. Először 1985-ben járt Magyarországon. A látogatás igen jó hangulatban telt, sőt Curtis egy Magyarországot hirdető idegenforgalmi propagandafilm készítésére is hajlandónak mutatkozott. Akkorra túl volt pályája igazán aktív szakaszán, ő volt Hollywood II. világháború utáni újra fellendülésének egyik élő tanúja. Új, nemes „szerepe” lett a mecénásé. A Bernard Schwartz (magyarosan: Schwartz Bernát) néven anyakönyvezett művész figyelme nem csupán a magyar, hanem hangsúlyozottan a magyar zsidó értékek és emlékek megőrzése felé fordult. Felvette a kapcsolatot a Magyar Izraeliták Országos Képviseletével (MIOK), s velük együttműködve 1987-ben létrehozott egy alapítványt a magyar zsidó kultúra és oktatás segítésére, amelyet édesapja tiszteletére Emanuelnek nevezett el. Szülei Mátészalkáról, a hagyománytiszteletéről ismert szatmári hászid zsidóság egyik legnagyobb településéről vándoroltak ki. Az Emanuel Alapítvány jelentős pénzösszeggel támogatta mind az ottani, mind a fővárosi Dohány utcai zsinagóga felújítását.

A következő, 1988-as magyarországi tartózkodás középpontjában ez az alapítványi tevékenység állt. A kádári vezetés, bár kezdettől fogva jelentős propagandalehetőséget látott Curtis médiaszerepléseiben Magyarországon, egyre mélyebb zavarral szemlélte az amerikai fél törekvését a magyarországi zsidó identitás ápolására. Óhatatlanul felvetődött ugyanis a II. világháborús magyar vészkorszak hiányos történelmi feldolgozása. Éppen ezekben az években vett új lendületet a nemzetközi holokausztkutatás, új tudományos szempontokat és módszereket vezettek be. A magyar kommunista párt számára kellemetlenül hatott, hogy nyilvánvalóvá válik: a II. világháború óta rejtetten továbbélő, ki nem beszélt társadalmi-szociológiai feszültségeket jellemzően szőnyeg alá söpörte, ahogyan annak sem örült, hogy az újabb kutatások – több korábbi irodalmi műhöz hasonlóan – akarva-akaratlanul rámutattak a két totalitárius államberendezkedés hasonlóságára. Ráadásul az amerikaiak évek óta be kívánták vonni az izraeli konzult is a magyar zsidó emlékhelyek rendbehozatalával kapcsolatos egyeztetésekbe. Magyarország és Izrael kapcsolata viszont a Rákosi-uralom idején mélypontra süllyedt a kivándorlás kérdése miatt, az 1967-es hatnapos háború után pedig, Moszkva utasítására, a diplomáciai kapcsolat is megszűnt, ezért a korábbi New York-i tárgyalások során a magyar főkonzul következetesen nemet mondott erre a felvetésre. Talán ezért, talán mert felismerték a korabeli kommunista magyar állam propagandisztikus törekvéseit, Curtis és stábja lerövidítette az újabb magyarországi látogatás tervezett időtartamát, s a magyar félnek igen kívánatos, nyugati legitimációt jelentő közös nemzetközi sajtótájékoztatót törölték a programból. A háttérbeli machinációk ellenére a színész budapesti látogatása 1988 nyarán, bizonyára nem egészen függetlenül az ország politikai és gazdasági életében meginduló nagyarányú változásoktól, jelentős eredménnyel zárult: letették a Dohány utcai zsinagóga udvarán a Raoul Wallenberg Emlékpark, benne a vészkorszak áldozatai emlékművének alapkövét. A Magyar Nemzeti Levéltárban megőrzött programvázlatban szerepel Tony Curtis festményének ajándékozása a főváros részére.

Az 1960-as évek óta köztudott volt Curtisről a nyugati bulvárvilágban, hogy szabadidejében fest. Az 1980-as évek elején kezdett aktívabban foglalkozni képzőművészettel, amikor részben visszavonult a filmes nyilvánosságtól. A síkban tartott, dekoratív, vastag kontúrvonalakkal lazán egyben tartott ábrázolás jellegéről az alkotó olyan képzőművészeti nagyságok, mint a merész színhasználatáról és egyszerűsítéséről ismert francia mester, Henri Matisse hatását emlegette, de éppen úgy odailleszthető több szórakoztatóiparbeli társa, mint a filmszínész Sylvester Stallone, Pierce Brosnan vagy még inkább a popzenész Bob Dylan vagy David Bowie hasonló munkái mellé. Mára szinte „kötelezővé” vált a médiabeli hírességek „mellékes” képzőművészeti tevékenysége, amelyhez persze jól bejáratott műkereskedelem kapcsolódik. A csíkos terítő, a középre helyezett, közhelyszerű csendélet, Curtis imádott macskáinak egyike, vagy a háttérbeli tapétaminták együttes megjelenése az 1986–1987 között készült képekre, tehát a második budapesti látogatást közvetlenül megelőző évekre jellemző. A gyakorlatlan kézzel, de biztosan fölfestett színmezők kiválasztása és aránya kétségtelen színérzékre vall, a kép legjellegzetesebb vonása azonban az anyaghasználatban rejlik. A tiszta fehérek, vörösek és égszínkékek kivételével az összes festékanyag tompán csillanó fémpigmenttel van keverve, a sárgákat, szürkéket pedig arany és ezüst festékek pótolják, ennek megfelelően módosul az árnyalatok intenzitása. A festmény felülete egyenletes mértékben, de a szemlélő mozgásával változó ütemben vet apró szikrákat, fénypászmákat a rávetülő fényben, akár egy kvarckristállyal teleszórt, díszes ruha. A nagy, egynemű színfoltok –  készítőjük excentrikus személyiségéhez hasonlóan – csak kifelé „sugároznak”, nem engedik, hogy „mögéjük” lássunk. Mintha a színész akaratlan önvallomását közvetítené ez a szinte kényszeredett gyöngyházfény a „csillogásról”, amit Hollywood fennen hangoztat, arról, miért is hívják „álomgyárnak” az amerikai filmipar fővárosát s hogyan élhette meg húszéves korától az állandó „reflektorfényt”.

A festményt 1990-ben a rendszerváltás utáni első főpolgármester, Demszky Gábor átadta a Budapest Galériának, onnan került több más műtárggyal együtt 1995-ben a Fővárosi Képtár gyűjteményébe. 1991-ben felavatták a Dohány utcai Zsinagóga udvarán az Emanuel Emlékparkot és Varga Imre szoborművét, A Holokauszt áldozatainak emlékfáját. A Magyar Emanuel Alapítvány, amely koordinálta a munkálatokat, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségébe (Mazsihisz) integrálódva fővárosi és vidéki zsidó emlékhelyeket hozatott rendbe, köztük számos temetőt. Maga Tony Curtis fáradhatatlanul folytatta hollywoodi, festészeti és támogatói tevékenységét. 2010-ben bekövetkezett haláláig többször járt Magyarországon, 2004-ben elkészült a várva várt országimázsfilm is a főszereplésével. Filmes munkásságával párhuzamosan festményeivel is sikereket tudott aratni: több neves galériában kiállíthatta képeit, egy műve pedig a New York-i Modern Művészetek Múzeumába (Museum of Modern Arts, MoMA) is bekerült. Akárcsak ez a festménye a Fővárosi Képtárba.

 

Tovább az előző hónapokra: A hónap műtárgya